Japán könyv nélkül hazudni
- Van barátod, vagy mi? - kérdezte gyanakodva. Azt válaszoltam, hogy volt, de mindannyian japánok voltak. - A japánok? - kérdezte zavarodva. - A japánok nem barátok! "Soha nem mentem a tusovkába, de nem voltam biztos abban, hogy a japánokkal való kapcsolatát orosz szó szerinti barátságnak nevezhetném, nem tudtam, és még mindig nem.
Csak abban az időben, valamint több japán diákok dolgoztam hegyi vezető a gyermekek számára, és rendszeresen, lógott a hátán egy hatalmas favázas soiko egy csomag élelmiszer, sátrak és edények, mi történt lövések egy hegy a másikra, ahol vártuk a gyerekeket . Sétáltunk egyetlen fájl, szinte pihenés nélkül, mivel egy ilyen súlyú segítsége nélkül felállni nem lehetséges, és kérem, hogy a számláló a következő üdvözlő, amely illeszkedik szinte az összes sablon, amelyek szükségesek a japán élet. Az első a sorban azt mondta: „Jó reggelt”, a második - „Hello”, a harmadik - „Örülök, hogy találkoztunk”, a negyedik - „Hagyja magát élvezze a kiváló étel”, az ötödik - „Köszönöm a vendéglátást,” a hatodik - „Jó éjszakát”, és Végül a hetedik - "Bocsáss meg, ami megengedte magamnak, hogy eltérjen a tulajdoni viszonyoktól". Először udvariasan válaszolt: „Jó reggelt”, hogy a második nézett ki, mint egy komplett idióta, majd fokozatosan kezdte megérteni a viccet, és jön a hetedik, már nevetni kezdett. Ezeket a srácokat tekintettem a barátaimnak, és jól voltam velük, bár egyáltalán nem úgy érzed magad egy orosz cégnél.
Az emberek, akik nőtt fel az orosz kultúra és a kommunikáció valamilyen más szintjén minden ismered az egész történetet, mindenki akkor szembe néz be feneketlen szemét, és hiszek benne, és - következésképpen - a. A jól koordinált csoport japán emberek nem néznek egymásra, és a világ nem hisz az egyes ember és a közösség az egész csoport. Vakon hisznek, nem látják másokat, és magukat, mintha fulladnak a hitben. És talán ez volt akkor, az ingerlés a sorban egy fehér törülközőt kötött élén módon a japán halászok és építők, és szinte automatikusan ad meg a „Köszönjük a vendéglátást”, hogy mindenki, akivel találkozik, az első alkalommal éreztem igazán a japán.
Mit mondana nekem a tajvani osztálytársaim, ha megmondtam neki - nem tudom. És még kevésbé képzelje el, hogy reagál a következő történetre.
Egy barátom felhívott engem, hogy vegyen részt talán Japán legveszélyesebb nyaralásában - Dandziri. Az öt tonnás fából készült kocsi kötve egy vastag kötelet, és egy nyaktörő ütemben húzta a szűk utcákon a város, míg a nagyon kocsi tíz ember verte dob, fuvolázni és a tánc. A kormánykerék nincs a kocsiban, és csak a kötelek hátulról működtethetők.
Az üdülés átlagosan két évet vesz igénybe az életben, és mindig sok törött csont, zúzódás és pusztítás van a városban.
Megérkeztem a városban a nap egy ünnep előtt, alig aludtam az éjjel, felkelt hajnalban, és elment más Burlacu a templomban - meggyőzni a japán istenek adjanak nekünk túlélni. Még mindig emlékszem a tompa reggel, a csengôvel, ami után egy csendes imát minden felhívta a figyelmet a süket japán istenek és komor, másnapos arcok összeszerelt dolgozó emberek. És akkor futottunk. Újoncként azt is elmondták nekem, hogy a külföldi csak mások mellett fut, és nem érinti a köteleket. Kezdetben egy lámpatestbe zuhantunk. A kocsi érintetlen maradt, de a pillér a Pisa ferde tornyának fényében emelkedett. Aztán valaki megmozdította a lábát. A kocsi tovább folytatódott, de a csontok csontjait eddig átszúrta. Féltem, magányos, és a feleségre és a gyerekekre gondoltam, akik otthon otthon vártak. Aztán az első kerék a járdára költözött.
A kocsi meghajlott minket, a táncosok és a zenészek leereszkedtek, és a hajósok egy pillanatig dobtak köteleket, minél jobban felugrott. Én is. A két kocsi másodpercje megdőlt. És aztán egy mozdulattal mindenfelé rohant hozzá, és a földre tette. Én is futottam. De egy másodperccel később, mint a többi.
Akár valaki észrevette ezt a második, akár nem - nem tudom. De ebéden azt mondták nekem, hogy mivel sok baleset van ebben az évben, jobb, ha a kezdők nem keverednek. És visszamentem a barátom házához, egyedül jártam e kisváros utcáin, elhagyva, mert az egész nép a kosárunk ösvényén állt. Elmentem, és gondoltam, hogy milyen másodperc volt. Szeretném azt gondolni, hogy nem a bátorságról van szó. Hogy hiányzott valami más. Amit a japánok mondanak iki ga ay - "együtt lélegeznek".
És számomra úgy tűnik, hogy pontosan ez az igazi japán barátság.
4. HOGY A JAPÁNOK KÉRDEZIK ... ÉS HOGY NEM KÉRDEZIK?
Még egyszer világosan megértése nélkül a japán valóság, sétáltam a japán felesége, a japán csak az utcán, és látta, hogy egy idős hölgy előtt több mint kilencven nyilván dolgozott egy jó része az életének a rizsföldeken, ami neki finoman hajlított felét. Mindkét kezében volt a hatalmas zsák élelmiszert, hogy húzta még közelebb az örök többi - ha nem lenne kötve a fejkendőt, ő volna a haj kréta járdán. Nézd meg ezt az embert, aki nőtt fel körében pozitív hatását széles orosz lélek, lehetetlen volt, és rohantam, hogy segítsen. A feleségem hirtelen megállt.
- Miért van ez? Megkérdeztem.
- Ezért van - mondta a feleség -, hogy ha a táskáját viseli, a következő szombaton pedig köszönetet mond a köreteknek. Az Új Évben önnek kell kipukkálni valami ajándékot, és így tovább a halálig. Ráadásul pontosan annyit vásárolt, amennyit magával visel.
A tanácsra megpakoltam, és tájékoztattam az öregasszonyt a zsákról. És pontosan azt mondtam, amit a feleségem megjósolta - hacsak nem kapok rizs süteményt a pite helyett.
Az Oroszországban könnyen meg lehet adni és elfelejteni, Japánban nagyon egyértelműen szabályozott. Minden szolgáltatás esetében pontosan mért jutalomra van szükség. Két különleges ünnep van, amelyek kizárólag adományozásra vannak szánva, és egy egész iparág az ajándékozás csomagolásával az élet minden alkalmából. Ezért, amikor csak lehetséges, csak azokat a szolgáltatásokat veheti igénybe, akikkel készen állsz arra, hogy a tehetséges kapcsolatok része legyenek az életnek. Én szoktam ehhez az elrendezéshez. Én használom, de nem igazán.
Nehéz megszabadulni a közlekedés módjától való megszabadulástól. Vannak helyek az idősek számára, de senki sem rosszabb nekik. Elismerem, bár és csak akkor, amikor látom, hogy egy személy nagyon rossz. És mégis sokan visszautasítják, hanem azok, akik még mindig ül, vagy üljön ki, amíg az állomás, lelkesen tekintve a cipőjüket, vagy hála és elnézést olyan kemény, hogy kezd úgy tűnik, hogy a férfi lett volna, sokkal nyugodtabb lábbal állni. És nem csoda: a japán, a szó Sumimasen - elnézést - szó szerint azt jelenti: „ez nem lesz a vége.” Vagyis most kapcsolódunk a sírhoz.
Tizenöt év után az országban is kezdenek követni az ilyen szokások, amelyek nem nagyon népszerű, és az egyik alkalommal, amikor a rendszer automatikusan számolja az összes szolgáltatást, mint egy igazi japán, kifulladt köszönöm nagylelkűen otdarival és elvárja a másik féltől is.
És aztán hiába gondolkodott.
Az egész kezdődött azzal, hogy látogatása során Lett egy barátom megállított az úton ismeretlenek mindkettőnknek és a nagybátyám kérték barátom akasztani a kocsija valahol a város másik végén. Azt, mondják, az autó lerobbant, ő Truckers ugyanazon az éjszakán a repülési menni, és nem doberoshsya amíg cég. A barátom vezetett. Megparancsolom mire obyaponivshis és várhatóan a japán udvariasság, de nagybátyja csak azt mondta: „Nos, srácok, ez történik!” - elégedett mosollyal, legyintett, és futott dalnoboev. - És mi ez? - A barátom meglepődött. - Ő is segítene nekem.