Yura fosszilizálva - Japán nélkül hazudni egy negyvenegy történetben - olvasni egy könyvet online

- egy módja annak, hogy kifejezzétek magatokat, és egy személy technikát nyer, mondja, festesz vagy játszik egy hangszeren, annak érdekében, hogy átvegye a belső világát és kifejezze ezt a technikát.





Ha persze kreatív személy vagy, és a belső világ ott van, ahol Önnek kellene lennie. És akkor kiderül, hogy a technika önmagában vénába visz, annyira, hogy ne lélegezzen és ne lélegezzen ki, a szíved nyugodtnak tűnik, de az út mentén teremt.

Az egyik fiú hosszú ideig tanult velem. Valamilyen oknál fogva mindig a szüleihez, egy kövér, idős és őszintén kellemetlen párhoz jött a dojóra. Mindketten a padlón lévő falra ültek, és két órára nézték a fiukat, szinte sosem beszéltek senkinek, nem mosolyogtak, és miután a tréninget valami csendesen elmondta neki - amennyire megértettem, megjegyzéseket tett. A fiú, bár rendkívül bonyolult volt, szorgalmas volt, hihetetlen előrelépést tett, és már két vagy három évvel később, amikor a katát végezte, mindannyian bámulatosan néztünk rá. Gyakorlatilag tökéletes volt. És még mindig veszített egy versenyt a másik után, elveszett, mert a katában csak egy forma volt. Mindegyik mozgalom példát mutatott egy idegen nyelvű tankönyvből - egy csupasz nyelvtanból, amely nem jelentett árnyékot.

Egy évvel ezelőtt abbahagyta a bejutást - belépett az iskolába, a hostelbe költözött, valahol elkezdett dolgozni, és nem volt ideje órákra járni. Hallottam, hogy még mindig nem adta fel a karatét, és otthon magát éjjel. Aztán valaki azt mondta nekem, hogy második helyet szerez az ország leghíresebb versenyein. És akkor jött hozzánk képzésre.

Az érzés olyan volt, mintha egy makulátlan, de halott nyelvtant hirtelen belevágott volna az életbe. A mozdulatok ugyanolyanok voltak, de teljesen másnak tűntek: sajátjaik voltak, bárki mással ellentétben. Olyan volt, mintha, miután tett minden mozdulatát annyira szűk kanonok, ennek eredményeként ő megtalált szabadság - és zsarnoki szülők és komplexek, és a kanonokok magukat. Élvezte a hatalmát, játszott a testével, ahogy egy jazz zenész játszik egy hangszeren.

A szemébe néztem, és rájöttem, hogy harcban vele nem lenne egyetlen esélyem.

3. EGYÜTTMŰKÖDÉS

Egy hónappal azután, hogy beléptem az egyetembe, egy tajvani fickó jött velem, akivel közösen tanultunk a japán tanfolyamokon. - Valami amit nem látsz. Hol vesztettem el? - kérdeztem, nem értettem meg, ahol nem láttam, és türelmesen elmagyarázta, hogy az egyetem összes külföldije együtt lóg ki, különös összejövetelre külföldiek számára.

- Van barátod, vagy mi? - kérdezte gyanakodva. Azt válaszoltam, hogy volt, de mindannyian japánok voltak. - A japánok? - kérdezte zavarodva. - A japánok nem barátok! "Soha nem mentem a tusovkába, de nem voltam biztos abban, hogy a japánokkal való kapcsolatát szó szó szerinti barátságnak nevezhetném, nem tudtam, és mégsem.

Csak abban az időben, valamint több japán diákok dolgoztam hegyi vezető a gyermekek számára, és rendszeresen, lógott a hátán egy hatalmas favázas soiko egy csomag élelmiszer, sátrak és edények, mi történt lövések egy hegy a másikra, ahol vártuk a gyerekeket . Sétáltunk egyetlen fájl, szinte pihenés nélkül, mivel egy ilyen súlyú segítsége nélkül felállni nem lehetséges, és kérem, hogy a számláló a következő üdvözlő, amely illeszkedik szinte az összes sablon, amelyek szükségesek a japán élet. Az első a sorban azt mondta: „Jó reggelt”, a második - „Hello”, a harmadik - „Örülök, hogy találkoztunk”, a negyedik - „Hagyja magát élvezze a kiváló étel”, az ötödik - „Köszönöm a vendéglátást,” a hatodik - „Jó éjszakát”, és Végül a hetedik - "Bocsáss meg, ami megengedte magamnak, hogy eltérjen a tulajdoni viszonyoktól". Először udvariasan válaszolt: „Jó reggelt”, hogy a második nézett ki, mint egy komplett idióta, majd fokozatosan kezdte megérteni a viccet, és jön a hetedik, már nevetni kezdett. Ezeket a srácokat tekintettem a barátaimnak, és jól voltam velük, bár egyáltalán nem úgy érzed magad egy orosz cégnél.

Az emberek, akik nőtt fel az orosz kultúra és a kommunikáció valamilyen más szintjén minden ismered az egész történetet, mindenki akkor szembe néz be feneketlen szemét, és hiszek benne, és - következésképpen - a. Egy jól megkötött csoportban a japánok nem egymásra néznek, de békében együtt nem hisznek minden egyes emberben, hanem az egész csoport közösségében. Vakon hisznek, nem látják másokat, és magukat, mintha fulladnak a hitben. És talán ez volt akkor, az ingerlés a sorban egy fehér törülközőt kötött élén módon a japán halászok és építők, és szinte automatikusan ad meg a „Köszönjük a vendéglátást”, hogy mindenki, akivel találkozik, az első alkalommal éreztem igazán a japán.

Mit mondana nekem a tajvani osztálytársaim, ha megmondtam neki - nem tudom. És még kevésbé képzelje el, hogy reagál a következő történetre.

Egy barátom felhívott engem, hogy vegyen részt talán Japán legveszélyesebb nyaralásában - Dandziri. Az öt tonnás fából készült kocsi kötve egy vastag kötelet, és egy nyaktörő ütemben húzta a szűk utcákon a város, míg a nagyon kocsi tíz ember verte dob, fuvolázni és a tánc. A kormánykerék nincs a kocsiban, és csak a kötelek hátulról működtethetők.

Az üdülés átlagosan két évet vesz igénybe az életben, és mindig sok törött csont, zúzódás és pusztítás van a városban.

Egy nappal az ünnep előtt érkeztem a városba, alig aludtam az éjszaka folyamán, hajnalban felkeltem, és más hajósokkal együtt mentem a templomba - meggyőzni a japán isteneket, hogy túléljék. Még mindig emlékszem a homályos reggelre, a csengő csengésre, amelyhez csendes imák után mindenki vonzza a fülsiketítő japán istenek figyelmét, és az összegyűlt munkás emberek keserű, másnapossági arcát. És akkor futottunk. Újoncként azt is elmondták nekem, hogy a külföldi csak mások mellett fut, és nem érinti a köteleket. Kezdetben egy lámpatestbe zuhantunk. A kocsi érintetlen maradt, de a pillér a Pisa ferde tornyának fényében emelkedett. Aztán valaki megmozdította a lábát. A kocsi tovább folytatódott, de a csontok csontjait eddig átszúrta. Féltem, magányos, és a feleségre és a gyerekekre gondoltam, akik otthon otthon vártak. Aztán az első kerék a járdára költözött.

A kocsi meghajlott minket, a táncosok és a zenészek leereszkedtek, és a hajósok egy pillanatig dobtak köteleket, minél jobban felugrott. Én is. A két kocsi másodpercje eltolódott. És aztán egy mozdulattal mindenfelé rohant hozzá, és a földre tette. Én is futottam. De egy másodperccel később, mint a többiek.

Akár valaki észrevette ezt a második, akár nem - nem tudom. De ebéden azt mondták nekem, hogy mivel sok baleset van ebben az évben, jobb, ha a kezdők nem keverednek. És visszamentem a barátom házához, egyedül jártam e kisváros utcáin, elhagyva, mert az egész nép a kosárunk ösvényén állt. Elmentem, és gondoltam, hogy milyen másodperc volt. Szeretném azt gondolni, hogy nem a bátorságról van szó. Hogy hiányzott valami más. Amit a japánok mondanak iki ga ay - "együtt lélegeznek".

És számomra úgy tűnik, hogy pontosan ez az igazi japán barátság.

4. HOGY A JAPÁNOK KÉRDEZIK ... ÉS HOGY NEM KÉRDEZIK?

Még egyszer világosan megértése nélkül a japán valóság, sétáltam a japán felesége, a japán csak az utcán, és látta, hogy egy idős hölgy előtt több mint kilencven nyilván dolgozott egy jó része az életének a rizsföldeken, ami neki finoman hajlított felét. Mindkét kezében volt a hatalmas zsák élelmiszert, hogy húzta még közelebb az örök többi - ha nem lenne kötve a fejkendőt, ő volna a haj kréta járdán. Ha ezt a nézetet egy olyan embernek tekintettem, aki a széles orosz lélek pozitív hatása közepette nőtt fel, teljesen lehetetlen volt, és segítségre siettem. A feleségem hirtelen megállt.

- Miért van ez? Megkérdeztem.

- Ezért van - mondta a feleség -, hogy ha a táskáját viseli, a következő szombaton pedig köszönetet mond a köreteknek. Az Új Évben önnek kell kipukkálni valami ajándékot, és így tovább a halálig. Ráadásul pontosan annyit vásárolt, amennyit magával visel.

A tanácsra megpakoltam, és tájékoztattam az öregasszonyt a zsákról. És pontosan azt mondtam, amit a feleségem megjósolta - hacsak nem kapok rizs süteményt a pite helyett.

Sok mindent, amit könnyedén adnak Oroszországban, elfogadott és feledésbe merült, Japánban nagyon egyértelműen szabályozott. Minden szolgáltatás esetében pontosan mért jutalomra van szükség. Két különleges ünnep van, amelyek kizárólag adományozásra vannak szánva, és egy egész iparág az ajándékozás csomagolásával az élet minden alkalmából. Ezért, amikor csak lehetséges, csak azokat a szolgáltatásokat veheti igénybe, akikkel készen állsz arra, hogy a tehetséges kapcsolatok része legyenek az életnek. Én szoktam ehhez az elrendezéshez. Én használom, de nem igazán.

Nehéz megszabadulni a közlekedés módjától való megszabadulástól. Vannak helyek az idősek számára, de senki sem rosszabb nekik. Elismerem, bár és csak akkor, amikor látom, hogy egy személy nagyon rossz. És mégis sokan visszautasítják, hanem azok, akik még mindig ül, vagy üljön ki, amíg az állomás, lelkesen tekintve a cipőjüket, vagy hála és elnézést olyan kemény, hogy kezd úgy tűnik, hogy a férfi lett volna, sokkal nyugodtabb lábbal állni. És nem csoda, hogy a japán nyelvben a sumisan szó - sajnálom - szó szerint azt jelenti, hogy "ez nem fog véget érni". Vagyis most kapcsolódunk a sírhoz.

Tizenöt év után az országban olyan szokásokat követnek el, amelyek nem nagyon tetszenek, és egyszerre mechanikusan számoltam fel az összes szolgáltatást valódi japánként, sok köszönetet mondtam, nagylelkűen eladtam és másoktól is elvártam.

És aztán hiába gondolkodott.

Mindez azzal kezdődött, hogy Lettországba tartó útra barátom és nagybátyám megállt velem az úton nagybátyámmal, és megkérte a barátomat, hogy húzza fel autóját valahol a város másik végébe. Ők azt mondják, az autó leállt, egy teherautó, ugyanazon az éjszakán a járaton menni, és a cég nem kap. A barátom vezetett. Én, az idő pazarlásának sorrendjében, és itt