Irodalmi naplók
Itt ismét meglátogattam
ez a szeretet, félszigetgyárak,
műhelyek és árkádgyárak felvonulása,
a gőzösök paradicsoma,
Ismét suttogtam:
Itt vagyok újszülötteknél.
Itt ismét átfutottam az ezer boltíven.
Előttem a folyó
szétszórva a kőszenes füst alatt,
a villamos mögött
a homlokán sóhajtott,
és tégla kerítések
hirtelen a sötétség megvilágosodott.
Jó napot, itt találkoztunk, szegény ifjú.
A külvárosi jazz várja számunkra,
hallja a peremek kéményeit,
arany dixieland
fekete sapkákban gyönyörű, bájos,
nem a lélek, és nem a test -
valaki árnyéka a natív gramofon fölött,
Mintha a ruháját hirtelen egy szaxofon dobta felfelé.
Egy élénk piros kipufogódobban
és az ajtókon, az elülső köpenyben
a látványban állsz
a hídon az évek helyrehozhatatlan,
fél pohár limonádét,
és a kombájn drága csöve mögül mordog.
Jó napot. Nos, találkozunk.
Hogy nem vagy bátorságos:
következő új naplemente
elűzte a tűzruhákat.
Milyen szegény vagy. Oly sok év,
de hiába rohant.
Jó napot, ifjúkorom. Istenem, nagyon szép vagy.
A fagyott dombokon
csendesen röpködik agár,
a vörös bogánok között
vannak hangjelzések,
egy üres autópályán,
eltűnik az erdő füstjében,
vegye le a taxit, és a nyárfa az égre néz.
Ez a mi télünk.
A modern lámpa úgy néz ki, mint egy halott szem,
előttem égnek
ezer káprázatos ablak.
Felemelem a sírást,
így nem tudott szembenézni házakkal:
ez a tél minden nem térhet vissza.
Nem halálra, nem,
nem fogjuk megtalálni, nem találjuk.
A születéstől a fényig
minden nap elmegyünk valahova,
mint valaki a távolban
az új épületek szép.
Mindent szórunk. Csak a halál gyűjti össze bennünket.
Ezért nincs különválás.
Hatalmas találkozó van.
Tehát valaki hirtelen hívott minket
a sötétben, ölelgette a vállát,
és tele a sötétséggel,
és tele sötétséggel és békével,
mindannyian állunk a hideg fényes folyón.
Mennyire könnyű lélegezni,
attól a ténytől, hogy mint egy növény
valaki más életében
világossá és árnyékossá válunk
vagy több -
mert mindent elveszítünk,
örökre elszaladva halál és paradicsom leszünk.
Itt megyek újra
ugyanabban a fényes paradicsomban - a balról érkező megállótól,
előttem fut,
becsukta a kezét, az új Eve-t,
fényes vörös Ádám
a távolban megjelenik a boltívekben,
a Neva szél gyöngéden cseng a függő hárfákban.
Milyen gyorsan él
az új épületek fekete-fehér paradicsomában.
Bosszús kígyók,
és az ég csendes hősies,
jéghegy
mozdulatlanul ragyog a szökőkútnál,
a reggeli hó hullámzik, és az autók könyörtelenül repülnek.
Nem igazán vagyok én,
három lámpával megvilágítva,
oly sok évvel a sötétben
töredékek futott pusztaságok,
és az ég ragyogását
hajtott a daru?
Nem igazán vagyok én? Valami mindig megváltozott.
Valaki új uralkodik,
névtelen, gyönyörű, mindenható,
a natív égési sérülések felett,
A fény diffúz sötétkék,
és az agarak szemében
a lámpások csörömpölnek - a virág szerint,
valaki mindig csak új házak közelében van.
Ezért nincs különválás.
Ezért hiába kértünk bocsánatot
a haláluktól.
Ezért nincs téli visszatérés.
Egy dolog marad:
a földön haladjon el.
Nem lehet túlszárnyalni. Túllépés - csak ez lehetséges.
Ahol sietünk,
ez a pokol vagy mennyei hely,
vagy egyszerűen a sötétség,
sötétség, mindez ismeretlen,
kedves ország,
állandóan a kántálás tárgya,
Nem szerelmes? Nem, nincs neve.
Ez az örök élet:
egy feltűnő híd, szüntelen szó,
úszó bárka,
a szerelem újjászületése, a múlt gyilkolása,
gőzhajók lámpák
és a csillogó ablakok, a villamosok csengése messze,
hideg vizet csöpögött fel az örökkévaló nadrágod közelében.
Gratulálok magam
ezzel a korai találattal, veled,
Gratulálok magad
meglepően keserű sors,
ezzel az örök folyóval,
ezzel az égzel finom nyárfákkal,
a veszteségek leírásával egy néma tömegű üzletek számára.
Nem ezeknek a helyeknek bérlője,
nem halott ember, hanem közvetítő,
teljesen egyedül,
utoljára kiabálsz magadról:
Nem ismertem senkit,
ogonilsya, elfelejtett, megtévesztett,
Hála Istennek, tél. Tehát nem mentem vissza sehova.
Hála Istennek, egy idegen.
Nem vádolok senkit itt.
Nem tudok semmit.
Menj, siessem, eljutok.
Mennyire könnyű nekem most,
mert nem tartozott senkihez.
Hála Istennek maradtam a földön anélkül, hogy atyám.
Gratulálok neked!
Hány évet fogok élni, nincs szükségem semmire.
Hány évet fogok élni,
mennyit adok egy pohár limonádéért.
Hányszor fogok visszatérni -
de nem fogok visszatérni - mintha bezárnám a házat,
mennyit adok a szomorúságból egy téglából és egy kutya kéregből.