A fény jellege
Az első elméletek a fény természetéről - a korpuszkuláris és a hullám - megjelentek a 17. század közepén. A korpuszkuláris elmélet (vagy a kiáramlás elmélete) szerint a fény a fényforrás által kibocsátott részecskék (korpuszkulák) áramlata. Ezek a részecskék térben térnek át, és kölcsönhatásba lépnek az anyaggal a mechanika törvényei szerint. Ez az elmélet jól magyarázta a fény egyenletesen terjedő, visszaverődésének és fénytörésének törvényeit. Ennek az elméletnek az alapítója Newton.
A hullámelmélet szerint a fény az elasztikus hosszanti hullámokat képviseli egy speciális tápközegben, amely kitölti az egész teret - a fénylő étert. E hullámok terjedését a Huygens-elv írja le.
Az éter minden egyes pontja, amelyhez a hullámfolyamat eljutott, az elemi másodlagos gömbhullámok forrása, amelynek borítéka az éter rezgéseinek új frontját képezi.
A fény hullámosságának hipotézisét Hooke fejezte ki, és Huygens, Fresnel és Jung műveiben dolgozott.
A rugalmas éter fogalma feloldhatatlan ellentmondásokhoz vezetett. Például a fénypolarizáció jelensége mutatja. hogy a fényhullámok keresztirányúak. A rugalmas keresztirányú hullámok csak olyan szilárd anyagokban tudnak propagálni, ahol nyírási deformáció következik be. Ezért az éternek szilárd közegnek kell lennie, de ugyanakkor ne zavarja a kozmikus tárgyak mozgását. A rugalmas éter tulajdonságainak egzotikus jellege az eredeti hullámelmélet lényeges hiányossága volt.
A hullámelmélet ellentmondásait 1865-ben Maxwell megoldotta, aki arra a következtetésre jutott, hogy a fény elektromágneses hullám. Ennek az állításnak az egyik érve az elektromágneses hullámok sebessége, amelyet Maxwell elméletileg kiszámított, a kísérletileg meghatározott fénysebességgel (Remer és Foucault kísérleteiben).
A modern ötletek szerint a fény kettős, korpuszkuláris hullámmal rendelkezik. Egyes jelenségekben a fény detektálja a hullámok tulajdonságait, és másokban a részecskék tulajdonságait. A hullám és a kvantum tulajdonságok kiegészítik egymást.