Anya és lánya, a jótékonysági csoport - átalakulás
AZ EMBER ÉS A NŐ
Megosztottak egy dobozdobozot: anya és féléves baba. Katya a karomban áll, lábával áll az ablakpárkányon, kezét az ablakra támaszkodva, anyja a doboz másik oldalára tette a kezét. Könnyek gördültek le az arcán, egy órára vándorolt a doboz ablakán, és a kislányra nézett.
Amikor először járok a boxra, az utcán láttam egy nőt nagyon hasonlít Katyának, persze, azt hiszem, az anyja volt. Aranyos, magas, könnyel festett szemmel.
- Miért nem van ez a lány az ágyon?
- Valószínűleg ő maga elindul és visszadob, ezért a nővérek nem lopnak.
- Most már hideg van, és beteg.
- Nagyon forró a dobozokban. Lefektetem a lapot. Te vagy az anyja?
"Nagyon hasonló."
A nő elmosolyodott. Jól hallottuk egymást, kinyitottam az ablakot, hogy szellőztessem a fülledt dobozt.
- Katya nagyon vékony. Miért fogyott?
- És mi van vele?
- Mint a többség - SARS.
Miközben a gyerekeket mostam és tápláltam, Tatiana (így volt a neve) mesélte a szerencsétlenségéről.
Ő egy árvaház, házas. Khovrino-ban volt a sorban, hogy egy lakást kapjon, de nagyon szörnyű állapotban: szó szerint csupasz falak, vezetékek nélkül, fűtetlenek. Tatiana levelet írt a Hivatalnak, kérésére, hogy segítsen neki javítani. Egy csecsemő karjában van, egy 17 éves fiú fogyatékos gyermek (kiment, tolószékben volt), férje nem asszisztens. Az igazgatásból érkezõk jöttek és megvizsgálták az életkörülményeket, bevitték Katyát a gyermekkórház fertõzõ betegségek osztályába, mert ilyen lakásban a gyermek nem élhet. A fiú elmenekült a szülők szüleitől. Tatiana bérelt egy olcsó munkaerőt, legalábbis valahogy javíttatni. A nap folyamán otthon volt, és a munkásokra gondolt, este pedig Katya-hoz jött.
- Nem tudom, mit tegyek - mondta. - Már kétségbeesettem.
Azt tanácsoltam neki, hogy forduljon a televízióhoz, talán egy történetet készítsen, és valaki válaszolni fog, segít a javításban. Akkor a gyermeket visszakapják. Azt is tanácsolta, hogy menjek el a legközelebbi egyházhoz, beszéljek apámmal, talán gazdag jótevőkkel és segíteni tudnak.
- Nem hiszem el.
- De mindent meg kell próbálnunk.
Katya-t tápláltam, elért a kanálra, és megpróbálta enni. Milyen boldog volt az édesanyja. És milyen sértő, hogy a lánya nő a kórházban, és az anyám, az én anyám kénytelen nélkül élni, és nézni a lányomat, mint egy kis állat ketrecben. Saját lányomnak!
- Nos, nem az én hibám, hogy adtak nekem egy ilyen lakást. Miért hibáztatom?
Tatiana alig bírta a könnyeit.
Amikor megváltoztattam a ruhákat, az asszony keresztet látott.
- És ki a keresztanya?
- Nem tudom, az egyik nővérünk.
- És találkozhat vele?
- Azt hiszem. Meg fogom deríteni, ki.
- És ki keresztelte meg?
- Az egyik pap. Ők a templomból jönnek, keresztelnek, közösséget kötnek a kicsikével, bevallják a tizenéveseket.
- Te is a templomról van szó?
- Igen, testvériségből vagyunk (valamilyen okból nem mondtam kegyelemcsoportot). Valószínűleg azért, mert nővéreink hívják egymást - nővérek.
- Köszönöm.
- Igen, egyáltalán nem.
Egy idő után a nő elment.
Eszembe jutott a szavai:
- Amint a dolgozók elhagyják őket, nem tudok egyedül gyermeket nélkülözni, Katyába megyek, és a ház még rosszabb. Három napig feküdtem ...