Olvassa el az "Ember fedélzetén" című ingyenes könyvet. », Konstantin Stanyukovics
(1. oldal, összesen: 2)
-------
| | bookZ.ru gyűjtemény
| -------
| | Konstantin Mikhailovics Stanyukovics
| |
| | - Az ember túl van a tengeren!
-------
A trópusi napi láz elkezdett alábbhagyni. A nap lassan felhúzott a horizonton.
Szelíd kereskedelmi szél kíséretében a hajvágó a vászonát hordta, és csendben az Atlanti-óceán mentén csúszott, hét csomó. Üresek: nincs vitorlázat, nincs homály a láthatáron! Bárhol is nézel ki, ugyanaz a határtalan vízpálya, kissé zavaró és dübörgő, valami titokzatos dübörgéssel, mindenfelé fröccsent a felhőtlen kupola átlátszó kékével. A levegő puha és átlátszó; az óceántól egészséges tengeri szaga van.
Üresek.
Esetenként nem villog a nap fényes pelyhek, mint az arany kötött felett repülő halak, magasan a levegőben proreet fehér albatrosz, gyorsan söpörni a víz felett egy kis Petrer siettek a távoli afrikai parton, hallani a zajt a vízsugár által előállított, bálna, és egyszer egy élőlény körül. Az óceán és az ég, az ég és az óceán - mind nyugodt, szeretetteljes, mosolyogva.
- Engedje meg, becsületem, hogy énekeljen dalokat a dalszerzőknek! - kérdezte az ügyeletes tiszt, aki a rendőrhöz ért, lustaan a hídon.
A tiszt megerősítetten fejezte be a fejét, és egy pillanatra a falu énekének, a szélessége és szomorúsága harmonikus hangjai repültek át az óceánon.
Elégedetten nyugtázta, hogy egy nap után bágyadtság jött közömbösség, hajósok állományban a tank, hallgat énekesek gyűjtött egy páncéltörő ágyú. Megrögzött rajongó, különösen a régi hajósok körül énekesek szűk körben, és feszülten figyelt, és komolyan, és sok cserzett, viharvert arca világít néma elragadtatás. Előrehajolt, széles görnyedt öreg Lavrentiev, „szilárd” tengerész a „bakovschiny”, az inas aszfaltozott kéz nélküli ujjak egyrészt hosszú elvált marsafalom és szívós, kissé szétálló lábak - kétségbeesett részeges, amely a parttól hozta mindig hiányzik az érzés és egy törött arcú (tetszett, hogy a harcot a külföldi hajósok, amit ők, az ő véleménye, „ne igyon a jelenlegi, de csak kurazhatsya” higítóvíz nagyon erős rum, ami fúj gólem) - ez a Lavrentich hallgatni dalokat , mintha megfagyott volna egy bizonyos bágyadtság, és ráncos arcát egy piros-kék-szürke, mint a szilva, az orr és a tüskés bajusz - általában mérges, pontosan Lavrentich elégedetlen valamit most, hogy kiadja visszaélés szökőkút - most keres rendkívül óvatosan, lágy kifejezése néma álmodozásból. Egyes tengerészek csendben felállnak; mások, csoportokba menekülnek, alacsony hangon beszélnek, néha mosolyogva vagy felkiáltással fejezik ki a jóváhagyást.
És valóban, a dalkönyvek jól énekelnek! A kórus hangjait minden fiatal, frissen és tisztán felvette, és tökéletesen énekelt.
Különösen elbűvölt a Shutikov véletlenszerű búbos tenorok. Ez a hang a kórusban kiemelkedett szépségével, a bájos őszinteség és a kifejezés melegségének lelke felé.
- A legbelsőbbek számára, a gazember - mondta a tengerészek a visszhangról.
Dal után a dal folyt, emlékeztetve a hajósok, beleértve a meleget és a csillogás a trópusokon, távoli hazát a hó és fagy, mezők, erdők és fekete putri, intim szív bezdolem és a nyomor ...
- Wali tánc, fiúk!
A kórus vidám táncba tört ki. Tenor Shutikov és vízbe, és megszólalt Most merészség és az öröm, ami egy önkéntelen mosolyt az arcokra, és ami még neves tengerészek shrugs és bélyegző egyik lábát le.
Makar, egy kis élénk fiatal matróz, már régóta úgy érezte, hogy a viszketés az ő megsütjük, mint a test választott, nem tudott ellenállni, és elment Trepakov letörhetnek a hang mulatós dalok, általános örömére a közönség.
Végül véget ért az éneklés és a tánc. Amikor Shutikov, egy sovány, karcsú fekete tengerész elhagyta a kört, és füstölgött a kádba, kísérőjelekkel kísérte.
- És jól énekelsz, ó, jó, eszed a kutyádat! - észrevette, hogy megérintette Lavrentyevicset, és megrázta a fejét, és a jóváhagyás jegyzékével megemlíthetetlen átkot vetett.
- Meg kell tanulnia, de ha nagyjából megértik az általános basszust, akkor az operába! - az aplomb beillesztette fiatal írnokunkat a pugovkini kantonistáktól, jó kezelésekkel és remek kifejezésekkel.
Lavrentich, aki nem tudta elviselni, és lenézik a hivatalnokok, mint az egyének, az ő véleménye, teljesen felesleges egy hajón, és úgy ítélték meg, a tartozás a becsület legalább értük, összeráncolta a homlokát, ő csúnyán nézett a szőke, testes, aranyos pisarka és azt mondta:
- Van opera velünk. A hasa nőtt a bullpenből, és az opera jött ki.
A tengerészek között nevetett.
- Igen, érted, hogy ez mit jelent az opera? A zavarba ejtő írnok megjegyezte. - Ó, egy nem művelt ember! - mondta csendesen, és sietve elrejtette magát.
"Milyen iskolázott anya!" - Lavrentyevics megvetéssel engedte őt, és szokás szerint hozzátette: egy káromkodó káromkodás, de nem szerető kifejezés ...
- Ez az, amit mondok - kezdte szünet után Shutikovra -, fontos, hogy énekeket írj, Egorka ...
- Szóval mit kell értelmeznem. Ő minden kezében. Egy szó ... fiatal Egorka. - észrevett valakit.
A jóváhagyásokra válaszul Shutikov csak elmosolyodott, és a fehér fogát a jó természetű, csomós ajkai közé szorította.
És ez elégedett mosollyal, tiszta és fényes, mint egy gyerek állt a puha funkciók egy fiatal, friss arc, fátyolos festett barna, és azokat a nagy, sötét szeme, szelíd és gyengéd, mint egy kiskutya, és tiszta, kiegyenlített sovány alak, erős, izmos és rugalmas, nem anélkül azonban, hogy a paraszti bő redők - minden vonzza, és szimpatikus az első alkalommal, valamint a csodálatos hangját. És Shutikov élvezte az általános szeretetet. Mindenki szerette őt, és mintha mindenki szeretne.
Ez egyike volt azoknak a ritka Boldog, vidám természetű, a látvány, amely önkéntelenül tett könnyebb és örömteli szívvel. Az ilyen emberek néhány veleszületett filozófus-optimista. Vidám, szívből jövő nevetését gyakran hallották a vágógépen. Mondott valamit és az első fertőző, ízletes nevetést. Nézett rá, és a többiek nem nevetni, bár Shutikov történet, és néha nem volt semmi különösen vicces. Hónolás néhány karika, otskablivaya festeni a hajón vagy whiling el az éjszakai órát, ült magasba, a szél, Shutikov általában csendesen énekelt néhány dalt, és mosolygott a tökéletes mosoly, és mindenkinek volt valami szórakoztató és kényelmes vele. Ritkán látták, hogy Shutikova dühös vagy szomorú. Jó humor soha nem hagyta el, és amikor mások készen álltak, hogy csökken a lélek, és az ilyen pillanatokban Shutikov pótolhatatlan.
Emlékszem, hogyan bukkantunk egyszer. Szél üvöltött kegyetlen kör tomboló vihar, és a Clipper alatt vihar vitorlák dobta, mint uszadék egy óceán izgatott, kész, úgy tűnt, hogy felszívódik a címerek lélekvesztő. Clipper összerándult és felnyögött szánalmasan minden tagja egyesülő panaszaik fütyülő szél üvöltve a kötélzet duzzogva. Még az öregek, akik látták, mindenféle, komoran hallgatott, kíváncsian nézte a hidat, ahol mintha földbe gyökerezett a vasúti magas, csomagolva egy esőkabátot ábra kapitány nézett élesen a tomboló vihar.
A Shutikov ebben az időben ragadt egy kézzel a szerelés, hogy ne esik tartott a kis csoport fiatal matrózok, rémült arcok nyomják az árboc, oldalsó beszélgetéseket. Annyira nyugodt, és csak „lyasnichal” mesélni néhány vicces mucsai eset, és így kedélyesen nevetett, amikor jött a hullámok fröccsenő esett az arcán, hogy nyugodt hangulat akaratlanul átadni másoknak, és ösztönözze a fiatal matróz, vezetés minden gondolatot veszély.
- És hol vagy, ördög, olyan okoskodtál, hogy elszakítsa a torkodat? Lavrentiich ismét beszélni kezdett, és egy macskakővel szopogott. - "Kostenkina" egyik tengerészként énekeltünk, az igazat meg kell mondani, hogy egységes, rascal, énekelt ... igen, nem olyan, hogy zömök.
- Szóval öntanult, a pásztoroknál, amikor élt. Néha a csorda az erdőben sétál, de a nyírfa alatt fekszik és játszik a dalok ... Olyan neveztem a faluban: a pásztor dal! - mosolygott Shutikov.
És mégis, valahogy mosolygott válaszul, és Lavrentich is trepanul Shutikov a hátán, és egy különleges szívességet, káromkodott a szelíd hang, ami csak képes az elgyötört hangon.
Prokhor Zhitin, vagy egyáltalán lekicsinylően nevezte, Proshka volt az utolsó tengerész. Fogott a hajósok az udvar, egy kétségbeesett gyáva, akinek egyetlen fenyegetés a korbácsolás okozhat mászni a Marsra, ahol azt tapasztalta, a túlnyomó fizikai félelem, az előtét és a léhűtő, kivenni a munkából, és mindezt enyveskezű, Proshka elejétől utazás kezdődött abban a helyzetben, ez egy elárasztott paria. Mindegyikük uralkodott; fedélzetmester és altisztek mellékesen, és az ok, és így nagy élő, bántalmazott és megverték Proshka, mondván: „Én, a lógós!” És soha nem tiltakozott, és egyfajta tompa szokásos engedelmesség vágóállat elviselt verés. Miután egy pár lopás, amelyben elítélték, neki nem beszélt sokat, és kezeljük megvetéssel. Bárki, aki nem lusta, nem tudott káromkodni büntetlenül azt hit küld valahol kigúnyolják, mintha egy másik hozzáállás Proshko elképzelhetetlen volt. És Proshka úgy tűnt hozzászokott a helyzetben dübörgött, kutya tetves, hogy nem számíthat a különböző kezelési és elviselte a kemény munka az élet, látszólag nem sok terhet, jutalmazzák magukat a hajvágó kiadós étkezés, hanem a képzés egy disznó, amely Proshka tanítottak, hogy a különböző darabokra, és kongresszusokon a parton - ivás és udvarolt a valós szex, akinek nagyon szerette; nők töltötte az utolsó fillérig, és nekik, úgy tűnik, kezében a pénzt a barátok, annak ellenére, hogy súlyos megtorlás általuk kapott esetén elkülönítését. Ő volt az örök galyunschik - másik poszt nem volt, és egyike volt a shkanechnyh, elvégzi a vám a munkaerő, nem igényel semmilyen készségeket. És akkor jutott hozzá, mint mindig lustán húzta össze a többi néhány kezelésére, ami csak úgy tesznek, mintha az igazi húzza.
"Uh ... az átlagos idióta!" - megdorgálta a megbízott nem megbízott tisztjét, és ígérte, hogy "csiszolja" fogait.
És persze "megtisztított".
A hajó alatt felmászott, Proschka édesen aludt, értelmetlen mosollyal álmában. A lábfej erőteljes rúgása felébresztette. Ki akart menekülni ettől a tiltott lábtól, mivel egy új rúgás egyértelművé tette Proshka számára, hogy szüksége van valamire, és hogy ki kell mennie egy eldugott helyről. Kihúzódott, felállt, és hülye tekintetével Ignatov dühös arcára nézett, mintha arra számított volna, hogy még mindig megverték.
"Kövess engem!" - kérdezte Ignatov, alig húzva magától a vágytól, hogy azonnal megpróbálja meggyilkolni a Proshkát.
Proshka engedelmesen, mint egy bűnös kutya, Ignatov lassú, lusta járásával követte, és úgy rohant, mint egy kacsa.
Körülbelül harminc ember volt, puha testű, könyörtelen, rosszul épített, aránytalan törzsön rövid, ferde lábakon, mint a szabóké. (A szolgálat előtt testvér volt a földtulajdonos birtokán.) A puha, földes arca széles, lapos orrnyal és nagy, kinyúló fülökkel, amely a kalap alatt állt, egyszerű volt és kopott. Kis homályos szürke szemek a könnyed ritka szemöldökkel néztek ki, alázatos közönyösséggel, ami a lerobbant népekkel történt, de ugyanakkor valami mesterkéltnek érezte magát. Az összes kínos alakján a tengerész csapágya észrevehetetlen nyom volt; mindannyian zömök és hanyag volt, - egyszóval Proshkina alakja teljesen kedvezőtlen volt.
Amikor Ignatov után Proshka belépett a körbe, minden beszélgetés megszűnt. A tengerészek szorosabban becsukódtak, és mindenki a tolvajhoz sietett.
A kihallgatás megkezdéséhez Ignatov minden erővel először Proshkát találta az arcába.
A csapás váratlan volt. Prosshka kissé megrázta, és határozottan lebontotta a repedést. Csak az arca még hülyebb lett és megrémült.
- Először próbáld ki, de elég időd van ahhoz, hogy a cicabe tedd! - dühösen mondta Lavrentyevics.
- Ez egy letétbe helyezés, egy gazember! "Ignatov megjegyezte Proshka felé fordulva, és így szólt:" Valld be, rohadék, elloptad az aranyat a törzsből? "
Ezeken a szavakon a hülye Proshkin arca azonnal értelmes kifejezéssel világított. Úgy vélte, a vád legfontosabb jelentőségét rémisztő pillantást vette a súlyos, rosszindulatú arcokra, s hirtelen sápadt volt és valahogy minden bizonytalan. A buta félelem eltorzította a vonásait.
Ez a hirtelen változás mindenkit magabiztosabbá tette, hogy Proshka pénzét ellopták.
Prosshka hallgatott, lecsukta a szemét.
- Hol van a pénz? Hol rejtette el őket? Mondd el! Folytatta a kihallgató.
- Nem vettem a pénzedet! Proshka csendben válaszolt.
Ignatov dühös volt.
- Ó, nézd ... halálra ölnöm, ha nem adsz pénzt jóval. - mondta Ignatov, és olyan dühösen és komolyan mondta, hogy Proshka hátradőlt.
És mindenütt ellenséges hangokat hallottak:
- Jobb, ha felkelsz, fenevad!
- Ne zárja be magát, Proschka!
- Jobb adni!
Proschka látta, hogy minden ellene van. Felemelte a fejét, levette a kalapját, és a tömeghez fordult, remegve kétségbeesetten felkiáltott a szalmára szorulva:
- Testvérek! Mint egy igazi Isten! Most eskü alatt esküszöm! Szalassza meg a helyszínen. Csinálj velem, ami hiába van, de nem vettem pénzt!
Proshkin szavai ráztak.
De Ignatov nem adott benyomást, és sietve kezdett beszélni:
"Ne hazudj, te megvetendő teremtmény ... Hagyd Isten!" Még akkor is bezártad magad, amikor Kuzmin kihúzta a zsebéből ... emlékszel? És amikor Leontyev ellopta az ingét, eskü alatt is ment? Neked, szégyentelen, esküt esküszöm, hogy köpni ...
Proshka ismét lehajtotta a fejét.
- Vinis, mondja meg, hamarabb. Mondja meg, hol van a pénzem? Még soha nem láttam, hogy kergetsz ... Mondd, öntudatlan, miért merülsz a fedélzetre, amikor mindenki pihent? - jött a kihallgató.
- Szóval mentem ...
- Tehát ment. Hé, Proshka, nem vezetnek bűnhez. Fogadja el.
De Proshka hallgatott.
Aztán Ignatov, mintha a végső megoldást akarná kipróbálni, egyszerre megváltoztatta a hangját. Most nem fenyegette, hanem kérte Proshkát, hogy adjon pénzt szeretetteljes, szinte ingerelő hangon.
- Nem lesz semmi ... hallod. Adj csak pénzt ... Inni kell, és van egy családom ... Adja vissza! - szinte könyörgött Ignatov.
"Keressen ... Nem vettem a pénzt!"
- Tehát nem vetted fel, úgy érted a lelket? Nem vette? - kiáltotta Ignatov, arca sápadt volt a rosszindulat mellett. - Nem vette ?!
És ezekkel a szavakkal, mint egy sólyom, átrepült Prokára.
Sápadt, remegve minden erejét, Proshka összeszorította a szemét, és megpróbálta elfojtani a fejét.
A tengerészek csendben ráncoltak, ránézve a ronda jelenetre. És Ignatov egyre izgatottabbnak tűnt az áldozat felelőtlenségével izgatottan.
- Ez ... lesz ... lesz! - hirtelen a tömegből érkezett Shutikov hangja.
És ez a lágy hang azonnal ébresztette mások érzelmeit.
A tömeg tömege Shutikov után dühösen kiáltott:
- Lesz ... lesz!
- Először keress Proshku-t, majd tanulj!
Ignatov elhagyta Proshkát, és megdöbbentően megrándult, félreállt. Proschka kiugrott a körből. Néhány pillanatig mindenki hallgatott.
- Miért, mi a gazember ... zárva van! - Hozd a szellem, Ignatov mondta. - Várj, amíg befejeztem a parton, ha nem adom vissza! - fenyegette Ignatov.
- Talán nem ő! Shutikov hirtelen csendesen mondta.
És ugyanaz a gondolat, mint úgy tűnt, érintette néhány feszes, komoly, homlokát ráncos arcát.
- Nem ő? Először őt, vagy valami. Ez az ő ügye ... A tolvaj ismert neki ...
És Ignatov, aki két embert vett el, elment elkutatni Proshkinnak.
- És az ember dühös a pénzért! Ó, dühös! Angrily nevetett Lavrentiich után Ignatov, a fejét rázva. "Ne lopj, ne vitorlázd a tengerész rangját!" - hirtelen váratlanul hozzátette, és átkozódott, ezúttal, nyilvánvalóan, csak egy célból: az összetévesztés megoldására, ami egyértelműen az arcán áll.
- Szóval, Egor, szerinted nem Proschka? Egy pillanatnyi csend után kérdezte. - Ha nincs más.
Shutikov nem szólt semmit, és Lavrentiich már nem kérdezett, és könnyedén füstölgött a rövid csövén.
A tömeg eloszlott.
Néhány perccel később a tartályon vált ismertté, hogy sem a Proshka, sem a holmijának nincs pénzük.
- Hid, a rascal, valahol! - Sokan úgy döntöttek, és hozzátették, hogy most Proshka rossz lesz: Ignatov nem fogja megbocsátani neki ezt a pénzt.
A finom trópusi éjszaka gyorsan leereszkedett az óceán felett.
A tengerészek aludtak a fedélzeten - le volt faggatva a földszinten, - és volt egy rekesz a házban. A trópusokon, a kereskedelmi szélben a karórák nyugodtak, és a megszokott tengerészek az éjszakai órákat töltik, elaludják a beszélgetést és a tündérmeséket.
Ezen az éjszakán, éjféltől hat óráig, az óra volt a második részleg, amelyben Shutikov és Prosshka volt.
Shutikov már több mesét mesélt el egy csomó tengerésznek, aki az őrnagy mellett ült, és füstölgetett. Füstölte a csövet, és óvatosan elindult, az alvók között a negyedik fedélzetre lépve, és Proshka sötétjébe nézve, magányosan lehajolt az orrán, és csöndesen felszólította:
- Te vagy ... Proschka?
- Én vagyok! - Elindult Proshka.