Kár, hogy ez nem fantázia, hanem valóság! Ezért a naplók még szomorúbbak
Szomorú költemény a kiscicáról
Senkit sem adok neked semmit -
A fagyos sírás cica,
Bölcs nem évek,
A juharkötő alatt ezüstöt horkolt.
Örökké veletek maradok,
Meg fogom menteni mindkettőt a hidegtől,
Mert ez alatt a hold alatt
Nincs szükségem másra a világon,
Most el fogom temetni minket a hóban,
Ott meleg van, a mancsok felmelegednek,
Egy férfi gyorsan haladt,
Egy téli kabátban és egy toll sapkában.
És akkor minden újra virágzik,
A nap ragyog majd a föld felett,
És senki sem fogja megérteni,
Mi volt velünk veled.
Tarts ki, ne nézd meg, hogy kicsi vagyok,
Hogy a vér a vérben van,
Nem vagyok kimerült, csak fáradt,
Semmi, segítünk az isteneknek,
Nem, komolyan, hallottam róluk,
Vannak ilyen macskák istenei.
Még a völgyben levő szél is,
Hallgatta a baba történetét az úton.
És a macska ásott és ásott,
Emlékezve a napsütéses nyárra,
Ő, az őrült, még nem tudott,
Mi maradt a világon.
Mellette, a szürke vászonra,
Egy másik meleg test feküdt,
És a szemekből, a piszkos arcán,
Egy aranyszínű könnycsepp futott.
Hé, baby, ne áss,
Különben is, ő nem fog segíteni,
Jobb lesz aludni,
Erről meleg lehet,
De az őrült nem hallja, horkant,
Nem fog lemondani a hidegről
És makacsul a sötétben ismétlődik,
Nem adom neked.
Az idő múlt éjfél, az emberek alszanak,
Egy hamis paradicsomban,
A cica szeme ragyog,
Befejezte munkáját,
Csendesen, halkan sétálva a hóban,
Felmentem, ahol a holttest feküdt
És majdnem olyan, mint egy ember,
Suttogta a fülébe,
Kedvesem, kedvesem, veled vagyok,
Nem adok nektek senkit,
A juhar mellett vagyok, egy hó hegy alatt,
Építettünk egy ágyat, anyát,
Áthelyezte ott,
És akkor ásta magát,
Az altábornagy énekelte a fagyot,
De nem hallja,
Ez az ócskaság azok számára,
Ki szereti a szeretetet egész életében,
Elfelejtve a gondjait,
Csak a vér hűségét hordozza,
Ő, őrült, a hideg hóban,
Lelkét adta a szomszédjának,
Az utolsó pillanatig, a delíriumban,
A nyakába ölelte.