Vannak erdők és mesék, 4. oldal, online könyvtár
Zinka annyira félt, hogy ő ott maradt, ahol ült, nem halott vagy élve.
Mikor odaért, senki sem tartózkodott körülötte, semmi mocskos, nincs melle.
Egy szakállas fegyveres ember jött fel, felkapott két elpusztított foglyot és hangosan kiabált:
Az erdő széléről vékony hangon válaszolt, és hamarosan egy kislány a szakállas férfi felé rohant. Zinka felismerte őt: az, aki megijedt a medve málna. Most a kezében egy teljes kosárnyi gomba volt.
Futott a bokor mellett, látta, hogy a földön elesett a siniichku ágból, megállt, lehajolt, és kezébe vette. Zinka a bokorban ült a mozgás nélkül.
a lány valamit mondott az apjának, az apja egy lombikot adott neki, és Manyunya áfonyával megszórta a vizet. Sinichka kinyitotta a szemét, hirtelen felhúzódott - és Zinka melletti bokorban rejtőzött.
Manyunya vidáman felnevetett és a távozó apa után futott.
- Gyorsan, gyorsan! - sietett Zinka Old Sparrow. - Mondja el, mi jön egy hónap, és visszasétálok az erdőbe: ott van egy betegvér.
És elmondta az öreg varázslónak, hogy a szakállas vadász kopogtatta a kis kékhalat, aki mellé ült, és Manunya lányja megszórta a vizet, és újjáéledt.
A barátját Zinzivernek hívták. A pellettel való ütközés után a szárnyak és a mancsok még mindig nem engedelmeskedtek neki. Az erdő szélére küzdött. Aztán Zinka találta meg a szép dublishko-t és elkezdte húzni a féreg hernyót, mint egy kicsit. És ő egyáltalán nem volt kicsi: már két éves volt, és ezért egész éves volt, mint Zinka.
Néhány nappal később teljesen felépült. A nyáj, amellyel repült, eltűnt valahol, és Zinsiver Zinkával együtt élt. Nagyon barátságosak lettek.
És az ősz már eljött az erdőbe. Először, amikor minden levelet élénk színekben festettek, nagyon szép volt. Aztán a szél fújt. A sárga, vörös, barna leveleket levágták az ágakról, átviszik őket a levegőbe, és a földre dobták.
Az erdő hamar elájult, az ágak ki voltak téve, a föld alatt pedig színes levelek borították. A messziről északra érkezett, a tundrából, a mocsári madarak utolsó állományából. Napjainkban az északi erdőkből új látogatók jöttek: a tél már ott kezdődött.
De a jó kislány Manyunya Zinka és Zinziver már nem találkozott az erdőben.
Sinichki szerette a földre menni, ugrik a leveleken - gombákat keresni. Egyszer egy olyan kis gomba felé ugrott, amely egy fehér nyírfa csomó gyökerei között nőtt fel. Hirtelen a szikla másik oldalán egy szürke, fehér pöttyös állat ugrott ki.
Zinka elkezdett futni, és Zinziver dühös lett és kiabált:
- Ping-ping-cseresznye! Ki vagy te?
Nagyon bátor volt, és csak akkor távozott el az ellenségtől, amikor az ellenség magához ölelte magát.
- Huh! - kérdezte a szürke, foltos vadállat. Hogy ijesztettél meg Zinkával? Nem bélyegezhetsz száraz, ropogós leveleken! Azt hittem, hogy a róka fut vagy farkas. Nyúl vagyok, szelíd vagyok.
- Ez nem igaz! Zinka kiabált a fáról. - Belyak nyáron szürke, télen fehér, tudom. És félhomályos vagy.
- Tehát most sem nyár, sem tél. Nem szürke vagy fehér vagyok. - És a nyúl üvöltötte: - Itt ülök a nyírfa borostyán, remegek, attól félek, hogy felkavarom. Még mindig nincs hó, de már van fehér gyapjúcsomók. A föld fekete. Menjen végig a nap folyamán - most mindenki látni fog. És a száraz levelek rettenetesen szétrobbannak! Ahogy csöndben, mint lopni, csak a mennydörgésedtől mennydörgött.
- Látod, milyen gyávaság van - mondta Zinsiver Zinkának. - És megírtad. Ő nem az ellenségünk.
Az ellenség nagyon ijesztő volt, mert láthatatlan volt. Az erdőben kezdtek eltűnni a kis madarak, a nagyok, az egerek és a nyulak. Csak az állat veszedelmes, csak a madár lesz a nyáj mögött - még mindig éjjel, nappal, - nézd, tényleg nem élnek.
Senki sem tudta, ki ez a titokzatos rabló. Ez egy állat, egy madár vagy egy emberi lény? De mindenki félt tőle, és minden erdei keselyű és madár csak beszélgetett róla. Mindenki várt az első hóra, hogy azonosítsa a gyilkost az áldozat szakadt áldozata nyomában.
Az első hó esett egy este. És másnap reggelen egy hiúság hiányzott az erdőben.
Megtaláltuk a lábát. Közvetlenül a már megolvadt hóban nagy, szörnyű karmok nyomai voltak. Lehet, hogy egy fenevad karmai, lehetnek karmok és egy nagy ragadozó madár. És a gyilkos semmit sem hagyott: sem tollat, sem hajat sem.
- Attól tartok - mondta Zinka Zinsivernek. - Ó, hogy félek! Menjünk el az erdőből, ebből a szörnyű láthatatlan rablóból.
A folyóba repültek. Vannak régi üreges fűzfák, rakterek, ahol menedéket találtak.
- Tudod - mondta Zinka -, van egy nyitott hely. Ha egy szörnyű rabló is idejön, nem tud észrevétlenül ugrani, mint egy sötét erdőben. Látni fogjuk őt messziről, és elbújunk tőle.
És letelepedtek a folyó mögött.
Ősz már eljött a folyóba. Fűzfavágás repkedett, a fű forró volt és leesett. Hó esett és elolvadt. A folyó még mindig futott, de délelőtt jéghideg volt. És minden faggyal nőtt. nem voltak partinázók. Csak kacsák maradtak. Megkérdezték, hogy itt maradnak egész télen, ha a folyó nem jeges. És a hó esett és elesett - és nem olvadt tovább.
Csak a mellek csendben gyógyultak, hirtelen újra szorongás. éjszaka senki sem tudta, hol van a kacsa eltűnt, aludt azon a parton, a csomag szélén.
- Ő az - felelte Zinka remegve. - Láthatatlan. Ő mindenütt van: az erdőben, a mezőn, és itt a folyón.
- A láthatatlanság nem történhet meg - mondta Zinsiver. "Meg fogom követni, várj!"
És napokig a meztelen ágak között a régi fűzfalak tetején fonódott: a bűnözőt nézte ki a titokzatos ellenség tornyából. De nem vett észre semmilyen gyanakvást.
És hirtelen - a hónap utolsó napján - a folyó lett. A jég azonnal lefedte és nem olvadt tovább.
A kacsa éjjel elrepült.
Aztán Zinka végül sikerült meggyőznie Zinsiver-t, hogy hagyja el a folyót: végül is az ellenség könnyen eljutott hozzájuk a jégen. És ugyanaz a Zinke is el kellett mennie a városba: tanulni az Óvárosból, ahogy az új hónapot hívják.
A kék szemű farkasok a városba repültek.
És senki sem, még az öreg Sparrow sem tudta megmagyarázni nekik, hogy ez a láthatatlan rettenetes rabló, amelyből nincs üdvösség, éjjel vagy nappal, nagy vagy kicsi.
Természetesen Zinka szívesen beleegyezett, hogy letelepedik a városban, és meggyőzze Zinsivert. Először nem igazán értett egyet, nevetett, kiabált:
- Ping-ping-cseresznye! Nem félek senkitől! Keresd meg a láthatatlan!
De Zinka elmondta neki:
- Nem ez a lényeg, de ez: az újév hamarosan jön. A nap újra megint kinézni fog, mindenki örül majd neki. És senki sem fogja tudni énekelni az első tavaszi dalt itt a városban: a verebek csak csipogni, csak vicceket nyalogatni és nyerni. Tavaly én énekeltem az első tavaszi dalt a napra. És most énekelni kell.
Zinziver hogyan kiabál:
- Ping-ping-cseresznye! Igazad van. Hogy tudok. Hangom erős, szonzó, elég az egész ország számára. Maradj itt!
Elkezdték keresni egy szobát. De nagyon nehéz volt.
A városban nem olyan, mint az erdőben: itt és télen minden üreg, hálók, fészkek, még az ablakokon és a tetők alatt repedések is elfoglaltak. Ebben az ablakban, ahol a tavalyi Zinka karácsonyfa találkozott, mostanában egy egész fiatal verebek családja élt.
De még itt is Zinka segített az öreg varázslónak. Azt mondta neki:
- Lépj oda oda, ahol vörös tetővel és kerttel. Ott láttam egy kislányt, aki valahol valamit felkutatott valamit. Nem készít fel Önt - a kis kéktyúk - egy kis házra?