Grúz temetés, olvassa el az online regisztráció nélkül
- Miután ül egy pár órán át a szomszédok, - mondta egy aggódó anya.
- No-oo-oo, azt akarom, - a sokadik alkalommal, motyogtam a duzzadt orrát a könnyek.
- Nos, mi folyik a helyzet! - kiáltott fel dühösen az anyám. - Ez nem a gyerekeknek, akkor nincs semmi köze nincs! Nos, bár azt mondja, hogy!
Nagymama öltözött makulátlanul simogatva fekete sifon köpenyt.
- Ő hallgat rám, csak, igen, - mondta.
- Elmagyarázom sechas - indított anya őszinte hangon. - Megyünk egy temetésen. Ez nem a legkellemesebb esemény, akkor még egy kicsit, hogy ott érdekes?!
Azt általában tudják, hogy az emberek megöregszenek és meghalnak.
- Nos, én megyek, és mi ez - mondtam bátran.
- Hadd menjen - vont vállat nagymama. - A végén, a falusi gyerekek nem tartoznak bele a ájulást, és szokni mindent, és mi valami túl finom.
- Nem tudom, nem tudom, de - előbb vagy utóbb meg kell tudni, hogy ez a szempont az élet - mint az anyám azt mondta magának, fésülködés a hajam.
Nagymama öltözött ruhája le, de ezúttal sifon kendő fedi az egész arcát.
- Miért szembe vonatkozik? - Próbálom, hogy távolítsa el a köpenyt, de a nagyanyám váratlanul ellenáll.
- Ne félj - simogatta anyukám vissza -, hogy látta - az idősebb nők szinte minden megy.
- Miért? - Azt kérdezte ingerülten. - Szóval szörnyű -, mint egy boszorkány!
- Mivel a fekete - a gyász színe - magyarázta türelmesen anyámnak. - Ha valaki a családban meghal - Isten ments, hogy a kilenc hegyek tőlünk - az emberek kifejezzék bánatukat így.
Megérkeztünk egy ismeretlen falu udvar, és messziről lehetett hallani furcsa hangokat riasztó.
Anya megszorította a kezem, a nagymamám elővett egy zsebkendőt, és mögé a gallér.
- Miért van az emberek sírni? - tágra nyílt szemmel, kérdeztem.
- Ez így úgy döntött, hogy gyászolja az elhunyt - egy kicsit sápadt, anyám magyarázta.
Nagymama kétségbeesetten pihent:
- Wilderness, ha engem kérdezel. Man élt elég sokáig élt, mindent látott, csak várni - és a gyermekek és unokák, valamint, és engedje meg a világ! És üvölteni és kiabálni, gyakoroljuk ezt látja. És amikor a fiatal hal meg, miközben gyászolnak?
Anyu csendesen átölelte nagyanyja. Köztük valami olyan volt, hogy nem értettem, és én volt, a bejárat zárva van. Nekidőltem anyám tőlem, mintha átvette a hőt.
- Te ne aggódj sokat, azok csak kiabálni, hogy az emberek, akkor nem mondott - rossz sír - csak a csillogó szemek povlazhnevshimi, mondta anyám.
Sok borostás férfi állt a lépcsőn és méltóságteljes köszönti. Közelebb az ajtó kiabálva volumene nőtt, és elviselhetetlen. Onnan ki, támogatva mindkét oldalon, egy nő egy könnyű ruhát - zokogott hisztérikusan.
- Luda, nyugodj meg, menj a konyhába, ott hideg víz lesz - egy hangos színpadi suttogással mondta az asszony a támogatást.
Luda lement sóhajtva és csuklott.
- Ki ez? - Nagymama meglepett.
- Igen, mi ukrán lány, Guram feleség - csinos nő mondta támogatást. - Először azt hittem -, hogy a korcs fehér jött, és akkor látom - hogyan megtelik könnyel! Jó, jobb, mint a nők!
By sikolyok és a látvány a válogatás nélküli égő én szúrás a szemében, és elkapta a torkában.
- És ez a legfiatalabb? - megszúrta női támogatást. - Mint egy felnőtt! És sír, nézd! És volt valami?
Anya és nagymama rám nézett újra.
- Nos, tudtam - anyám ideges. - Miért nem megy le is ott valószínűleg tele gyerekekkel! Ülj le, gyorsan jönnek utánad!
Horror, hogy mi kell menni valami furcsa „le” egy, az idegenek, kapaszkodtam anyám két kézzel.
- Hadd menjen velünk - sóhajtott nagyanyám. - Jobb, ha hagyja, hogy jöjjön és nézze meg, és hogy fog szenvedni még rosszabb - mi is ott volt.
A nagyteremben feküdt egy hosszú dobozt a férfi. Mindkét oldalon voltak székek -, mint a színházban, és a nők feketébe öltözött, minden egy sírni kezdett.
Láttán nekünk nőknek hozzá hang és jajgat, hogy a fülem durrantott. Nagyi ment a box, hozta a székről, és leült rá egyenesen a hátát.
De nincs semmi szörnyű ott, aztán anyám és nagyanyám annyira félt, hogy engem?
- Meg kell kap körül - húzta a kezem anyám, és mentünk. Kancsalság, láttam egy idős férfi fekszik egy dobozban.
- Még alszik? - Azt mondtam sietve.
- Kuss - alig sziszegte anyám leült egy székre az első sorban.
- Mutassa, mutassa meg a lányom, - zeshelesteli nők minden oldalról.
Anyu elmosolyodott.
- Az iskola még mindig nem megy? - zajos légzést és törölgette egy zsebkendővel vörös arc, kövér néni mosolygott vissza.
- Ebben az évben - suttogva mondta anya. - futna le mégis, akkor mehet süket.
Csak abban az időben doboz közelében a könnyek a következő gyászoló.
- Jól van, megyek, - motyogtam, univerzális tépőzáras figyelmet rosszabb volt, mint hogy egyedül maradt.
A földszinten a konyha, tágas nappali, egy pohár vízzel daveshny ukrán lánya és megkönnyebbülten felsóhajtott.
- Hát, például soha nem hallottam - mondta a nő, egy kötényt. - És a halott ember, Isten nyugosztalja, nem tudom, a férjem volt szerencsés - így kell lennie, azt mondja, nagybátyja van a szomszéd! Honnét tudtam, mi feketében! És akkor majd üvölteni, mint! Nem, mi is sírni, persze, de aztán valahogy nem érte el a fül, az ideg bekopogott már, és szeretem a könnyek folyt! Nem tudom megállítani!
Nő a kötény csendesen nevetett.
- Van víz is? - megkérdezte. - Én nem kérdezem, kié. Itt sok gyermek - ezek mind szerepet játszanak a kertben, ha akarsz, menj vissza hozzájuk?
Ráztam a fejem.
- Te nem varrt kanca farkának? - megkérdezte ukrán leányát. - Ó, siess, hogy menjen haza, nem fogok aludni ma!
Mit mindannyian életben?
- És mi köze hozzá? - bökte ki hirtelen a kérdést.
- Kivel, az elhunyt? Eltemetve. Ami - a földön temetni, - magyarázta az ukrán, ábrázolja kezében a jobb áttekinthetőség érdekében.
Bemutatkoztam, mint egy férfi egy dobozban elhelyezett akna és borított földön. A tetején süt a nap, a fák zöld, az ég ragyog, és mindenki boldog, és ő - jelenleg fekszik.
- Minden ott lesz, - sóhajtott, szomorú lesz, ukrán.
Mint mindenki más? És én is. És ... anya? És a nagymama?!
- Rendben, gyerünk, - anyám hangja visszahozott az életbe. - Köszönöm, hogy Tsiala vigyáz a lányom!
Miközben a felnőttek búcsúzom, táncoltam türelmetlenség, annyira ideges, hogy menjen haza. Az autó téptem nagymamám gyűlölt kendő.
- Hú, majdnem megfulladt, olyan meleg volt, - ő nem állt ellen.
Sötét volt, az autó simán ment, és ringatott, anya és nagymama beszélt alig hallható hangokat lehűlni, hallgattam őket, fekvő egyik a térdén, és tedd a füled a gyomor többi. Úgy bűzlött valami száraz, furcsa és szomorú.
- Amikor a haza, biztos, hogy mossa meg a kezét szappannal és vízzel, - emlékeztetett nagymama.
- Láttam - ez halott fogak vas! - Eszembe jutott.
- Nem hiszel nekem? - I felült. - Top - arany, alul - ezüst!
- Ez nem ezüst, akik ezüst fogak csinál - Apa azt mondta, a kormány mögül. - Iron!
- Ba, mutasd fogak, - én felmászott a nagymama.
- Hagyj békén, kislány! - Nagymama, hullámzás, egy kézzel, a másik pedig a szájban. - Van rendes fogak, hamis! Csak fehér!
Minden nevetett megkönnyebbülten.
Mi soha nem fog meghalni.