Olvassa el a közeli és távoli - Paustovsky Konstantin Georgievich - 41. oldal
Még soha nem akarta, hogy vigyázzon valaki. És most ...
Úgy, mint a lány, nem volt anya, apa nélkül. Árvaság Native őket a híres költő és megfélemlíteni koldus. Úgy gondolta, mosolygós, mint egy, hogy legyen miért volt olyan nyilvánvalóan aggasztja a sorsát.
Halványan emlékezett az anyja - vagy inkább úgy tűnt neki, hogy eszébe jutott, - a hangja, meleg erőtlen kezét, ő énekel. Gondolt rá, írt egy verset a hangok az ég, hogy nem tudták cserélni a tompa föld dalokat.
Az ablakon, bekopogtam a kereplő őr. És mivel az emberek úgy vélik, hogy hányszor prokukovala kakukk, hogy ha szükséges, sokáig élnek, így elkezdett számolni stroke bunkó. Kiderült, minden alkalommal más-más módon: a három éves, kilenc, vagy akár húsz év. Húsz évvel ez valószínűleg elegendő.
Lermontov háta mögött kinyílt az ajtó. A szél a hajlított lángot egy gyertyát.
- Ha már itt - mondta fáradtan Lermontov. - Mondtam, hogy hagyjon békén.
Meleg átölelte a fejét Lermontov, forró arcát Scherbatova nyomják az arcát, és érezte az arcán, a könnyeit.
Ő némán sírt, zokogott, kapaszkodott a vállát sápadt ujjait. Lermontov megölelte.
- Az én öröm! - mondta. - Serdenko enyém! Mit kell tenni? Mit kell tenni?
Mert ebben a keserű óra, mondta, mint egy gyermek, ukrán édes szavakat, Lermontov hirtelen rájött a hatalom a szerelmét.
Mi nem tudta. Tényleg megemészteni? Az élet vitte be a csapdába, hogy ő nem tud elmenekülni. Vad ötlet, hogy csak úgy lehet menteni az egyetemes szeretet, hogy adjon magának védelme alatt az emberek, villant át az agyán. De rögtön üldözőbe vele, és nevetett. A bolond! Mit csinált, hogy megérdemlik országos elismerést? Az útvonal a nagy cél, a költő, mint egy végtelenül hosszú és nehéz - nem járt!
- Mary - mondta, és a hangja repedt - ha csak akkor tudta, hogyan akarok élni! Hogyan kell élni, Mása!
Megnyomta a fejét a mellkasához. Ő az első alkalom az elmúlt években, sírni kezdett - komolyan, Dole, kifulladva egy könnyű selyem ruhája, nem szégyelli a könnyeit.
- Mi vagy te? Mi van, napsütés, édesem? - súgtam Shcherbatova.
Lermontov fogcsikorgatva visszafogott. De sokáig nem tudott lélegezni a teljes mell.
- Gyere velem most - suttogta Shcherbatova. - Megmutatom a lány. Ő alszik. Én kimosta, fésült. Elviszem magához.
- Nos, - mondta. - Tovább. Jövök és mossa és.
- Csak az inkább aranyos.
Ő csendben elhagyta a szobát. Lermontov nem mossa. Leült az asztalhoz, és gyorsan írni kezdett:
Szomorú vagyok, mert szeretlek
És tudom, hogy - a virágzó ifjúság
Ne kímélje az alattomos pletykák az üldözés ...
Felkelt, tedd a verseket a pánt az egyenruháját, elfújta a gyertyát, és balra.
Éjnek tartott senki sem tudja, hol a város fölött, át a fekete mezőket, és kifolyik. És lustán, mintha aludna, megüt egyszer bunkó éjjeliőr.
Kora reggel Lermontov ismét elment Slobodka és nem tért vissza délig. Távozása előtt, ő küldött egy feljegyzést Scherbatova. Azt írták a francia:
„Azt kell most leróják tiszteletüket a régi katona. Ha van egy fekete ruha, akkor kérlek, tedd. Majd Önért és a lány. "
Shcherbatova vett egy egyszerű fekete ruhát, és gyorsan felöltözött.
Lermontov jött diszkrét, csendes és hárman mentek Slobodka.
A katona volt a durva koporsót az asztalon, rendezett, borított szakadt zsákolás. Úgy tűnt, hogy figyel, várva a reggeli ébresztő, ének ezred cső.
Egy magas öregasszony olvasó a zsoltárokat, nyelési szava, mintha attól tartana, hogy leállítja. Az asztal mellett a koporsó sietve futott vörös csótányok. Az öregasszony nézett ki, mint a kezét.
A tulajdonos a kunyhóban, már sikerült részeg kapott információk Lermontov három rubelt, nem sír, nem valami nyögött, állt a sarokban, és törölgette az arcát a hüvely festett vászon.
Jött egy vidám piros, elaggott pap diakónus, tegye a feje fölött egy régi ruhát, extricated zsíros haj, megtörölte az arcát, barna zsebkendőt, megpróbálta a hangját, és elkezdett a temetkezési szolgáltatás.
Shcherbatova állt lehajtott fejjel. Wax csöpögött az ujjai egy vékony, hajlított gyertyák. De ő nem vette észre. Arra gondolt, egy hajléktalan katona, az elegáns és unalmas életet St. Petersburg, és hirtelen nem értette, miért élete ez? És miért kedvéért, ő kell feladni a szeretet, öröm, vidámság, még futni mezítláb a nedves füvön? Arra gondolt, Lermontov. Nővérük, és a közelség a fény nem tudja átadni valaha. Azt gondolta, ez az egész, és úgy érezte, hogy ő imádkozott a katonák, a Lermontov, a nagyon szomorú a világ szeretete.
A lány öltözött, szürke, gyorsan foltozott ruhája, bámult ki az ablakon pislogás nélkül.
Kinéztem az ablakon, és Lermontov. Ott ragyogott tavaly tavasszal katona életét. Fény tervezet vitte a tömjén füstje. Ég és a fák átsütött a füst unalmas aranyozás.
„Lehet, hogy ez az utolsó tavaszi,” - Lermontov gondolta, de azonnal elkezdett gyorsan másra gondolni - mintegy Scherbatova, hogy már javított, legyen gőz, és néhány órával később elváltak vele.
- Kutuzov beau! - sóhajtottam mögött a tulajdonos a kunyhóba. - Isten nyugosztalja, örök Spock!
Lermontov elmosolyodott. Shcherbatova aggódva nézett rá. Mivel a találkozó a városban a legkisebb mozgás agya azonnal át neki. És azt gondolta, hogy most ezeket a szavakat valaha énekelni rajta. Énekeljetek az örök többit teremtett ember az örök nepokoya. Nos, akkor ő nem érdekel!
A temető jelent meg a kis ligetben a városon kívül, ahol Shcherbatova találkozni akart Lermontov. Füstös árnyékok az újonnan virágzó nyír mozog a lábuk alatt.
A tulajdonos a kunyhó felment a koporsót a kalapács és a szögek szállni fel a fedelet. Nails tartott a szájában. Lermontov eltávolította őt, odahajolt, és megcsókolta göröngyös katona kezét. Sötét arca sápadt.
Shcherbatova letérdelt a koporsó is megcsókolta a hideg kéz egy katona, és azt hittem, hogy ő soha nem fogja elfelejteni ezt a napot.
Ne feledkezzünk meg a zaj, a szél a nyírfák, a félénk napenergia, remegő szájjal a lány, hangja Lermontov, minden szó azt mondta nekik, a két nap, hogy emlékezni fognak, mint a Szentek Szentje - a kis nap, elveszett többezer többi napon a falon időben.
Minden még úgy nézett ki, mint a nedves földön záporoztak a koporsóba. Shcherbatova Lermontov megfogta a kezét, és csendesen és finoman megcsókolta. Minden - az utolsó a szenvedés, a halott fiatalok, a boldogság élni ugyanolyan ég velük.
Shcherbatova ült tolószékben, behunyt szemmel, csomagolva fejét. Utalt egy betegség, hogy elkerüljék, hogy zavarják.
Elválasztás után Lermontov nem tudta nézni minden pusztai vagy az emberek, vagy a tompított falvak és városok. Úgy tűnik, hogy kikapta a lány emlékét, míg az összes szíve csak az övé. Minden, ami nem járt vele, nem létezhet a világon.
Gyermekkora óta hallgatta a vita, hogy a szerelem meghal szétválasztás. Micsoda hazugság! Csak elválasztás berezhesh, mint egy ékszer, minden ízében, ha megérinteni kedvenc.
És most, hogy a futó babakocsi beragadt egy darab a nyár. Amikor Lermontov, elbúcsúzunk Scherbatova, felugrott a zenészek kocsija, kilépett rajta.
Shcherbatova nézett csapkodott a szél nyomorúságos lap és félt, hogy tépi majd, és elvégzik a területen. De nem repül el. Liszt tört és repült csak a harmadik napon az esti órákban, amikor, mivel a Dnyeper steeps ököllel arcon viharos szél és a villámlás, megelőzve egymást kezdett verni a megfeketedett víz.
A vihar vonszolta a földön dübörgő füst és örvendezett, megfertőzte területén szürke vízfolyások.
A sofőr megfordult a távoli vidnevsheysya szélén. Ijedt ló vágtatott, füle, szippantás pillantva a vihar, megelőzni a kocsi jobbra, majd balra.